Úton-útfélen – első rész>

Ez a történet arról szól, hogy egy kerékpározást imádó ember hogyan került az országúti (verseny)biciklire, miközben az összes jó szándékú tanácsot saját bőrén tapasztalta meg.

JAVÍTHATATLAN

Még a korona előtti évben történt, hogy az ismerős bizsergés és feszültség az egész testemet átjárta. Akinek egynél több kerékpárja  van, ezt már biztosan többször érezte, nem sejtve, hogy miről is van szó, inkább bevett egy nyugtató tablettát. Ezen a bizsergő érzésen bizony egy tabletta sem segít – szükség van még egy kerékpárra.

CSAK VERSENYBICIKLIT NE VEGYÉL!

Így hangzott a legtöbb tanács, ami a fülemig eljutott. A gond csak az volt, hogy már volt egy MTB-om és kellett volna egy bicikli keskenyebb kormánnyal és kevésbé kényelmes nyereggel a munkába járásra. Szükségét éreztem, hogy gyorsabb legyek és feszüljön rajtam az a mez. Nem tartott sokáig és az én 164 cm-hez túlméretezett Favoritomat elcseréltem egy használt Cube Axial-ra.

A VÁSÁRLÁS CSAK A KEZDET 

Hurrá! Végre van biciklim! Pedálozni tudok, fékezni szintén, semmi sem állíthat meg! Vagy mégis? A frissen zsákmányolt kétkerekű járművemmel az első utam Račától Rusovce felé tartott. A szemeim előtt már a Figarónál lejátszódott a halálom, amikor egy Škoda Felicia nem adott előnyt. A naiv elképzelésem arról, hogy a fékeknek miképpen kellene működniük, a sokéves széles gumis és alacsony súlyközpontú MTB-os tapasztalatommal alátámasztva, káromkodások közepette eloszlottak a porfelhőben. Mindkét kerék megcsúszott, a bicikli oldalra dőlt, én pedig néhány centire álltam meg egy nyitott autóablaknál, a sofőr bajszán láttam az ebédje maradékait.

Valószínűleg ilyesmit éreznek a bollywoodi kaszkadőrök, amikor a lóval egy égő teherautó tengelye alá vetik magukat, hogy a másik oldalon simán talpra essenek. „Csak versenybiciklit ne vegyél,” – visszhangzott a fejemben.

A BICIKLI HELYE AZ ÚTON VAN, NEM A TETŐN

Még át sem utaltam a pénzt a bicikliért az eredeti tulajnak, máris beleütköztem a következő problémába. Ezúttal szó szerint. Az én gyönyörű új biciklimet akkori barátommal vittük haza az ő öreg, ronda autója tetején és út közben folyamatosan figyelmezettük egymást, hogy még a garázs előtt szedjük le róla. Gondolom, mindenkinek világos, hogy mi történt, nem akarom túlragozni. A garázsba érve meghallottuk a rémes dübörgést. Olyan volt, mintha 7 kg karbon és fém keveréke egy pléh kapuhoz csapódik. Ezt pedig az a hang követte, amikor 6 kg karbon (és fém keverék) a garázs betonpadlójára zuhan.

Aztán csak ültünk egy ideig és bámultunk a szemközti falra. Elsőnek a barátom mert kiszállni. Hihetetlenül nagy szerencsének nevezném azt a tényt, hogy a biciklinek felületi karcolásai lettek és csak a kereke szakadt ki. A garázskapu megmaradt, a tetőcsomagtartó lécei felcsavarodtak, mint a sült virsli a parázs felett és a karosszéria egy holdkráterrel gazdagodott. Felesleges találgatások nélkül arra az elhatározásra jutottunk, hogy a bicikli soha többé nem fog a tetőre kerülni. Számomra ez túl nagy kockázattal jár és a barátom sem tartja az autóját öregnek és rondának.

A SÖRTŐL A KAPPUUCCSÍÍNNÓÓIG

Az Enduro-n közlekedőket gyakran nevezik barmoknak. Védelmükre legyen szólva, ez igaz is. Olyan kedves, isten barmocskái. Meg lehet őket érteni – felpedálozni a dombon lévő büfébe a teljesen rugómentes nyeregben ülve, ami pingvinszerű hatékonysággal nyeli el a kifejtett mozgási energiát, teljesen más, mint a versenybiciklivel fellibbenni oda. Ez már egy harmatos izotóniás italért kiált. Amíg a trail-eken való száguldás eufórikus boldogsággal tölt el, valamint, hogy utána a hasonlóan elszállt haverokkal leüljünk és kicseréljük a tapasztalatainkat arról ki és hol ölelkezett össze egy fával, addig a versenybicikli a dopping és az ünneplés teljesen más formáját követeli meg. Igen, a kávéról van szó.

A kávéhoz mindig is jó kapcsolat fűzött. Titokban már általános iskolás koromban is ittam. Ez a pont tűnt a legkevésbé problémásnak az országúti kerékpározásra való áttérésem során. De ennek is megvannak az árnyoldalai. Gyorsan felhörpinteni egyik presszókávét a másik után vagy egy gyűszűnyi kávé mellett addig elüldögélni, amíg a bringás egy kicsit feltöltődhet? Belső vívódásomat a kapucsínó habja oldotta fel. Még mindig nem tudom megjegyezni, hogy a kapucsínó szóban melyik betűket kell megkettőzni és néha összekeverem, aztán kappucsínó vagy kapuccsínó lesz belőle, esetleg sör. De már kezdek hozzászokni.

MEGVÁLÁS A HÁTIZSÁKTÓL

A versenybiciklisek nem hordanak hátizsákot. Övtáskát sem. Vannak olyan versenybiciklisek, akik váztáskákat hordanak a nyereg alatt, de a legkonzervatívabb bajnokok nem hordanak semmit, csak a mezt, amibe bepakolják a felszerelést, ruhákat, energiaszeletet, és még ki tudja, mivel tömik meg. Esküszöm, egyszer láttam egy versenybiciklist, aki a mezéből egy fej karfiolt húzott elő és egy IM VEGAN feliratú csészét teli szójás lattéval.

Mindenesetre ez az információ csak fokozatosan jutott el az agyamig és körülbelül két évbe telt megértenem, hogy ez miért is van így.  

Természetesen azzal kezdtem, hogy hátizsákkal a hátamon tekertem a munkába. A hátizsákban a váltóruhámon és az ebédhordómon kívül néha még a laptopot is vittem. A vállpántok irgalmatlanul belevájtak a vállaimba és a kezeim az ujjaimtól könyökig elzsibbadtak, már azelőtt, hogy a ruhát  a hátamon átizzadtam volna. Az egyetlen megoldás az volt, hogy a munkahelyemen a raktárosok közös öltözőjében kiharcoljak magamnak egy helyet. Az üres és poros szekrényről letéptem a kisebbségekről közismerten aggodalomra okot adó véleménnyel rendelkező rajongók focicsapatainak a matricáit és kijelöltem a territóriumomat. Ez lett a legszebb szekrény a versenyben, amelyet a legfényűzőbb márkák sportfelszerelései, elegáns váltó ceruzaruha és a szellőző, átizzadt lycra mez díszítettek. A szekrény fotóját szívesen megmutatnám, de már vagy egy éve home office-ban hajtok.

ELJUTOTTAM A KÖVETKEZŐ SZINTRE

Egyenesen az övtáskához. Vettem egy nagyon szép övtáskát. Nagyon odafigyeltem, hogy milyent válasszak. A kézzsibbadási problémám megszűnt. Büszkén hordtam az övtáskámat az egész szezonban, amíg a csoportos túrákról készült képeken fel nem ismertem, hogy én vagyok az, „akinek csomó van a fenekén“. Stílusosnak nem lehetett tartani és az alhasamat nyomó pántjának az állandó igazgatása arra ösztönzött, hogy hordjam inkább a rövidebb MTB-os menetek során vagy a téli túrákra, amikor a ruharétegekkel amúgy is zsonglőrködni kell. 

Utolsó lépésként tavaly szereztem be a váztáskát. Az összes közül viszont a két üvegtartó közül az egyikbe beleférő tokot szeretem hordani a legjobban a legszükségesebb felszereléssel pl. defekthez. Minden másra a mez untig elég. És ez jelentette a végleges és megmásíthatatlan megválást a MTB-tól, ugyanis a hegyikerékpáros mezek ritka esetben nyújtják a háromzsebes hátrész kényelmét. Ha a kerékpározás íratlan szabálya az, hogy a bicikliknek, amelyeket az autódban viszel, az együttes értéke legalább annyi legyen, mint az autóé, akkor még annyival kiegészíteném, hogy a biciklihez vásárolt ruházatra, legalább annyit költs, mint amennyibe a legolcsóbb hétköznapi bicikli kerül.

Lezárásként még egy apró tanács – az ujjatlan trikó nem a legjobb választás a hosszabb nyári kiruccanásokra. Legközelebb még többet írok a versenykerékpározással kapcsolatos felfedezéseimről. Például arról a titokzatos kenőcsről a „lenti“ dolgokra, arról, hogy az én anyukám többet tud a TDF-ról, mint én, de főleg arról, hogy mennyire feltárul a szorosan egym ás mögött hajtó kerékpárosok természete a bratislavai utak szélén. Eleinte az országúti kerékpározás szükséges rossznak tűnt, de minél több dolgot felfedezek belőle, annál érdekesebbé válik számomra a szűk mezek világa.

Üdvözlettel és a „kormánnyal előre!“